Köd alá szalad a Nap fénye

 Kint Hideg, jéghideg.

Takaró alatt a megtartó bársonyos meleg.

Köd alá fut a fény. Menedéket keres a csupasz fák lombjain.

Hóvirágok fagyott szirmai mesélnek.  Madarak suttognak a hajnali ködben, jön, érzed, már jön, már csak rügypattanásni sikoly, s itt vannak a favágók. 

Elveszik az ottHONunk. Nekik veszély csupán, nem más, csak munka. NEm tudják milliárd élet fonalát szakítják meg egyetlen vágással, egyetlen sikoly, s a fa eltörik, kettészakad milliárd életfolyam.

Vége, vége a télnek, jön a tavasz, a gyilkos önkényes embervilág fölényével itt düböröd a dobhártáymon.

Motors fűrészek zaja veri fel a éji csendet, s borítja sűrű szürke ködbe a lelkem.

A fény sem lel már menedéket bennem. Szívem meghasadt, lelkem a fában tova szaladt. 

Fut menekül az Élet az Ember elől. Ki nem tud mást, csak öl és öl.

PEdig Asszonyi ölből származik minden élete, lett légyen kurta mint a malac farka, vagy végtelen tekergő anaconda vonaglása a dzsungel sárfolyam partjain.

Gyilkos idő, gyilkos ember, talán az ember maga az idő.

A Természetet mint üveggolyót megkapod… 

Hát nem, nem a TIÉD! Értsd már meg végre te oktalan bolond lény

Tavad ha kiszárad tested nem hűti semmi forró nasppalokon és izzó éjszakákon.

Elszáradt fáradt kóró lész. Minden vágyad szikkadt kútmeder.

Tölthetsz belé aranyköpönyeget s forgathatod szélhercegnek, 

Örömöd soha többé nem leled.

Vége, vége, örömkönnyeid, töviskoszorúra cserélheted.

Lágy szellő illan, jeges pallossá rohan a sivatag forró homokszemecskéin.

Végtelen tér idő kitárja szárnyait.

Felkap s máglyára taszajt.

 Helyedre géplényeket ültet a programozott sötét kábelmentes bithalmaz. 

Tervezett faültetvény sem kell már , a gépek bírják a fényt a hőséget, a víz nem lételemük, minek is tartanák meg FöldAnyácska Tündér tavaiban?

A félelem szikrái végigégették a földeket az erdők kihaltak és minden madár nyárson megsülve hulla fekete takaróként borítja dombjaink. 

Őseink elporladtak, vérük, igéjük a semmibe sülve hullt a mélység mámorába. 

Nincs ERDŐ, NINCS talaj, nincs VÍZ é nincs tó és folyam, folyó, a tenger mély szeméthegy, a víz rég elillant a műanyag közt. 

Újra tűzbolygóvá vált szent Földünk, krákog, köhög, prüszköl vetné le magáról mindazt mi bűzös mocskával fedte be bársonyos zöld mezőit, édevizét telehányta, szarta, mérgezte halálra.

A tűz elemészt mindent, felégeti az írmajgait is csillogó fémnek, műelmének, mesterséges gondolatnak.

PEdig csak egy eygszerű reggel amikor láncfűrészek zajára ébred zakatoló szíved, s Istenhez fohászkjodsz hogy csak még pár órát áldjon néked, ne most ne ma, még hadd lássan ahogy a köd alá menekül a Nap fénye bőszült ember fenevad elől.

Majd kikászálódok jéghideg szobám jéghideg padlóján végig, elindul a program, víz, fortyog a teafőzőben, megszokott gépi mozdulatok, capuccino, - m,egint egy újabb szennyezés, a tasak a máanyag szemétbe, olló a helyére, pici méz és kis rizustej, a doboz, örökéletű ültető hely. Majd egy-két kavarás, szemem már lát is. Bennem égő fájdalom ködbe vész. Indul a gépies magány.

Ma talán elindulok a fény felé.

Haza hol vár FöldAnya egy Másik dimenzióban másik fényben, másik életben, ahol béke van és csodák Tündértavában fürdhetek. Ahol a lélek békére talál és minden borzalmat megbocsát, mondván nem tehettek mást, nem volt képük a más, az ÉLET valóságának megvalósítására a Csodák Tenger Erdejében, ahol KékSárkányok termik az óceánokat. Manók és Tündérek ültetik az erdőt. És minden állat s az igére termett ember szer-elemében él.

Szeged, 2023. Jégbontó havának 16. napján