Őszinte belátás - a bölcsesség szomorú mosolya

Nagyon fontos, hogy a táj, ahol helyet választasz, legyen a szívedhez közel és tápláljon téged a puszta tény, hogy ott lehetsz.

Most, ahogy írom a könyvem én is még több "natúrral" - nevezzük színtiszta őszinte valóságnak -  szembesítettem magam. Képes és hajlandó voltam végre kimondani és felismerni.

A könyvírás is egy önismereti út.

Mindent megpróbáltam és úgy érzem mindent megtettem hogy megszeressem a homokok a síkságot és az Alföldet. Volt mikor azt éreztem sikerült és már nehéz lenne innen elköltözni.

Nem itt születtem és nem is ez az én világom. Sose volt az. Úgy érzem megtanultam minden lényegest, kigyötörtem magamból minden fontos felismerést, és megtaláltam a receptet, a módszert és a technikát is, hogyan lehet egyszerűen kis munkával és hatékonyan feléleszteni itt a tájat, a talajt, a növényeket és az állatvilágot. Sajnos ettől még nem vált ez a hely a tápláló megszokott biztonságot adó otthonommá. 

Az az igazság hogy ez a táj nem táplál engem, nincs erőm megtenni, ami ehhez kell, hiába olyan csekély erőfeszítés, nekem hatalmas, mert nem táplál az itt élés. Minden nap meg kell küzdenem azért hogy örömömet leljem abban hogy itt lehetek. Ez ugye önmagában is elég ellentmondásos.

Hiányoznak a helyek, a tölgyerdő illata akkor is, ha non-stop vágják kifelé.

...és hiányoznak a források. Ami a Mecsekben természetes, az itt elképzelhetetlen.

A bazalt sziklák a Babás szerkövek,

de ha ez nem is adatik meg, ha nem is találok ott már 2 hektárt ahol békében élhetek, akkor is inkább Zala, mert ott éltem, sokkal közelebb áll a lelkemhez, az a táj gazdagít és táplál és egészen más ott a por és napsütés és a hajnali pára.

Sajnos rá kellett döbbennem, hogy Mosolytanya már nem mosoly úgy ahogy régen, mert akkor is kényszer volt, hogy itt válasszunk. Akkor még éltek a szüleim. Apám miattam jött Szegedre - hiba volt ezt hagynom.

Anyámnak az Alföld az otthon volt, nekünk tájidegen, vagyis Apuval mi voltunk itt tájidegenek.

A természetes adottságunk az adaptáció - Ő megtalált magának itt mindent, kivéve az orvost, de az egy hosszú story - kidobta a doktor úr a klinikáról, mondván nem ide tartozik... ezért 11 évig busz majd az utolsó 2 évben mentő vitte ide-oda Pécs és Szeged közt - kínokkal teli utazások voltak, én tudom.

A Dunántúli helyeimet az élhetetlenségük miatt el kellett engednem, és most új reményekkel indulok már sokkal tisztábban látva a valós lényem és a számomra elengedhetetlen létalapokat - indulok egy új élet felé, egy új hely felé, ami valóban táplál, és ahol valóban pusztán attól is jól érzem magam, hogy ott vagyok.

Szomorú mosolyú felismerés és fájó elengedés ez, a jövő fénylő kék tavai felé.