Ütemváltás

az a pillanat, amikor már fent vagy már nem kell folyamatosan kapaszkodni a levegőt harapni a szárnyaiddal, hogy feljuss a magas égbe, ahol vitorlázhatsz az áramlatokon. Itt ebben a pillanatban és innentől - a remélhetőleg magad döntötte szabadesés előtti pontig, - csak lebegsz. Szemlélődsz.
Messziről nézed az alant elterülő tájat. Itt fent béke van és öröm, hogy ott vagy, sikerült, felértél újra, oda, ahova keveseknek adatik meg. Vagy nincsenek szárnyaik, vagy nem tudják használni, vagy nincs senki aki elvigye őket idáig valamin aminek van szárnya és tud repülni.
A Solymoknak van szárnyuk, csodás, gyönyörű. A röptük páratlan. Békés, méltóságteljes, nyugodt és megfontolt. Vajon jó nevet választottam? Vajon valóban a Solyom vagyok vagy inkább a földön futó Farkas? Néha úgy érzem, hol egyik, hol a másik. Ütemváltásra mindkettő képes.
A kép, a lebegés és a szemlélődés az jó érzés.
Jó, amikor ránézel a fészkedre, és a világra amibe a fészket raktad. Látod a táplálékod, ami él, és még rohan, még nem érzi hogy préda lesz, hiszen te még nem vadászol, csak szemlélődsz a szándék még nem juthat el hozzá, hiszen meg sem született.
A béke röpke pillanati ezek, a cselekvés előtti aranyórák, percek. Néha napok, hetek, hónapok is lehetnek, ha ember-solymokról van szó :)
Ilyenkor nincs kérdés, nincs válasz, csak lebegés. ez egy MÁS nézőpont. Lélek-béke.
Talán egy kérdés mégis van? Meddig maradsz így, mikor vágsz bele egy újabb vadászatba? vagy csak simán hazarepülsz? új tájakat fedezel fel? kivárod az áramlat végét?
Egy biztos, legalább is földi viszonylatban, örökké nem maradhatsz fent, az áramlat sem tart örökké.
Ideje kiválasztani a következő célpontot, és solyom módjára lecsapni rá.